A forrás - Az alap-réteg

Laszlo Kestay: Gateway to Hell (Hawaii)

Az alap-réteg

Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: váltózó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést.

Legtöbb ember azt hiszi, hogy halálakor megsemmisül, vagy majd testtelenül él tovább a térben és időben. A halál nem megsemmisülés, nem is tovább-élés; a halállal szétmállik mindaz, ami az embernek időbeli, változó része: a test, az érzés, az értelem, az egész személyiség; és meztelenül marad az alap-réteg, melyben változásnak, keletkezésnek, pusztulásnak lehetősége nincsen.

Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg. A mai ember alig tud különbséget tenni önmaga létének és külön-létének megszűnése között: önmaga létét külön-léte nélkül, teste, érzései, tudata, időbelisége, változékonysága nélkül csak ájulás-szerű, mélyálom-szerű állapotnak képzelheti. Pedig a külön-létből a személytelen, valódi létbe átjutás nem lecsökkenés, sőt végtelen felfokozódás; nem mélyálom, inkább az éberség teljessége, melyhez képest a legéberebb életbeli állapot is csak káprázó tétovaság.

Aki leszáll saját alap-rétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé „én” és „nem-én”, hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényentúli ragyogás, tett nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben minden változó is bennerejlik, akár az ébrenlétben az alvás lehetősége.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

érzi e még

vízbe eső vízcsepp

amikor visszasimul?

érzi e tűzbe

eső tűzcsepp azt

amikor visszasimul?

ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van

mintázatokat veszel észre a szőnyeg

emberiből szőtt fonatában

szálakról felvert por - ahogyan

lebegés közben rálátsz

így feleződik a szem retináján felfakadó kép

így ketyegésenként pusztul, harapódik a távlat

emberforma halált képzelsz, aki kísér

hogy a hullás "te" legyen, s így

ne foszoljon az "én"

volnál mintaalap, minthogyha a nap ragyogása

nem volna csakúgy feleződő elfoszlás az időben

"jaj, ne zuhanjak" kaparászás, látod a kőben
a kikövült alakok örvényét
pokoléh izzó tűz
kürtője felett

így analóg ez a látvány, lóg mítosz feketéjén
mintha-világképek keserű repedése

mintázatokat látsz, amikor rálátsz

a szövődés szerkezetét -

a "kihez mi közöm" tapogatni valóját

csillagpor - szálakról felvert por 

így volnál csak a por csak a lélegzet csak a pára

tért rezgetne a renden-testen kívüli hangod

"de a szál vagy, egy

szál, aki megütődve

lélekport ver fel"

ott, az a teljes alant ugyanaz, pont mint ami fent van?

nyugtass por, nyugtass meg por, Háromszori Hermész!

csepp leszel? egy csepp

folyvást hulló csepp

aki nyelve nyelődik?

Neil Gaiman: Death

- ide vág (azaz ide is... majd a 14. halálról szóló passzushoz is) Neil Gaiman általam nagyon szeretett képregényét ismertető cikkem

- és egy komplementer (Hermész Triszmegisztosz - ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van): a Himnusz a távolba látáshoz