A kard - A jelenkorról

saját

A jelenkorról

A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek felett való becsülése, az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát: tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai ember teljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten túl-burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája alól, úgy, hogy a szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget és irigységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az úton mindig van tovább és mégtovább, az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen bilincseket. A rögeszmék és indulatok zűrzavarában emberevő bálvány lett a közösség, nemzet, faj, nép, otthon, közbiztonság, kötelesség, határaink megvédése, életszínvonalunk emelése, kultúránk terjesztése. Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag, propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület,bizonytalanság. Rendszereink tűrhetetlenségét a mai ember maga legjobban nyögi és valami fellengzős kultúra-tisztelettel akarná ellensúlyozni: mindegyik rendszer önmagát nevezi a kultúra megmentőjének és a többit kultúrarombolónak. De a mai ember, ez a minden realitásról elrugaszkodott negatív idealista, hiába akar a kultúráért rajongani, rajongása üres szóhalmaz, intézkedés-garmada, hadonászás, saját ásításainak folytonos takargatása; és a kultúrát is vásári handabandának nézi, szakadatlan ember-, nép-, közösség- mentésnek, „zsenik” ízetlen ön-mutogatásának, társadalmi eseménynek. A kultúra sztatikus, nyugodt, nem intézményesíthető; az izgőmozgó mai ember mennél többet ugrál körülötte, annál jobban széttapossa. Mennél inkább „szívén viseli” a kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke sincs hozzá; mennél inkább „menti és védi” , annál inkább látszik, hogy ő szorulna annak védelmére. Pénzt, hadsereget, szándékosan butított embercsordát mozgat és elpusztul, pedig a kultúrának egyetlen lehelete megmenthetné. Csakhogy éppen ez az egyetlen lehelet elmarad, s a pénz, hadsereg, embercsorda tovább őrlődik.

Az emberi életnek, emberi érzésvilágnak e kínbarlangjából egyetlen kijutás volna, de ez nem fog bekövetkezni: ha az emberiség áttérne a józan, ráállható alapra: szükségleteit elégítené ki és nem az agyrémeit, indulatait. Minthogy erre nincs remény, mindenki csak önmagában, önmagának teremtheti meg az elviselhető világot, ha elég erős ahhoz, hogy lemondjon minden előítéletről és saját szemével lásson mint a gyermek: Mindenki csak magának érheti el a negatív idealizmust helyett a realizmust, pénz, vagyon, rang, érvényesülés, külső rendezettség lidérce helyett a belső, törhetetlen biztonságot. S csak az a kevés érheti el még önmaga számára is, kinek erre érzék adatott.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

óriáskerék -

az ég alatt fel-le

alattvalósága

Fel - csak azért, mókuskám,

hogy lenézz.

Ez a bábeltornya rá se ránt az égre.

Azt amúgy is 

összetépik sikoltva suhanó fémhalak. 

És felette teljesen üres:

felette a mélység szakadása,

szakadatlan éhbe zuhanás -

ez a bábeli torony fütyül az égre,

poszt-kulturális vurstlimókuskerék -

fel, azért,

mókuskám, hogy lenézz

a kerekedből engem, minket, titeket,

egymásra hányt mókuskerekek

pörgésében rágcsált szédülés -

látod a várost, mennyire fényes?

Innen fentről olyan kicsinek...

Rögeszmés indulattal
pörgeted az organizmus BMW-kulcscsomóját,

benne ülnek, nevetnek az éhek,

ez a csiganyál-húzás űrhajója,

fel - csak azért, mókuskám, hogy

lenézz.

Ahogy világítasz az egy sötétben

elektromos, vibráló lidércek

jelszó-zsibvásár mákony-haszonlesése -

gyere Búcsúba, hogy felültesselek.

Egy pillanatra fenn a csúcson,

aztán szevasz.

Ez a trágyatorony bábeledik az égre,

poszt-kulturális vurstlimókuskerék

az egy sötétben,

kikiáltók ordítják a verset

a kín-tornászbajnokság selejtezőjén:

fel, csak azért,

mókuskám, hogy lenézz.

Rá se ránts - 

egyszer fenn, egyszer lenn,

úgyis egyszer fenn,

egyszer lenn,

aztán úgyis szevasz.

- a legfontosabb ide vonatkozó, viszonyba rakó versem a Hitvallás (amelynek van hallgatható verziója is), ajánlottam már - így kötődik térben a tanítás, így ellenpontozna

- a képtelen bilincsek gyűjtője így vásárol a piacon, így bóklászik és üdül az elmesélt és valóságos múlt jelenkorában, és így köszön el egy kedves mesélőjétől, amikor az befejezi a mesét (ezt elmeséltem amúgy prózában is)

- a józan, rálátható alapok kútjainak mérgezéséről is meditáltam már

- a kultúra tévelyeg egy versüzenetben Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című verseskötetének modorában, elmélkedtem A hely szelleméről ebben a jegyben

- végül tágabb értelemben így raktam világviszonylatba egy slamen, ennek is van hallgatható-nézhető verziója