 |
| Sasa Gyökér képe |
Az elmosódó határok
Aki elkezdi lebontani egyéniségét, mindjobban elveszti a határt saját és mások lelke között. Ha embertársa szemébe néz, megérzi annak érzéseit és felismeri: „ez is én vagyok”; ha egy kutyát megsimogat, megérzi annak egybemosódó világát: „ez is én vagyok”; ha egy bútort hosszabban érint, átveszi annak tagolatlan csöndjét: „ez is én vagyok”. Saját lelke már nem csak az övé s mindennek lelke az övé; minden átlátszó, mintha kristályból volna; egyszerre mérhetetlenül gazdag, teste-lelke felfrissül és egyforma örömmel tölti el a munka, pihenés, társaság, magány.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)
Egy reggel így
ébredek: padok lábánál
üres hó-papír.
Ez is én - otthonosan ismerős üresség.
Kitelő élet, nem érzi a testét.
Ez is én - elférsz bennem. Akárha
levelet gondolnék puha nyárba.
Ez is én - ez a pad. Meg a másik.
A kutya. Vajon milyen nyomon szaglászik?
Ez is én - rejtőző, nyilvános foszlás.
Egy másnap. Titokban fűborostás.
Ez is én - ahogy érint. Ahogy magadban.
Rokonul a bennünk tagadhatatlan.
Ez is én - ahogy ez is te. S még ki tudja ki.
Egy mintha csend. Mikor csak sustorogva
lehulló hópelyheket hallani.
Ma reggel bárki
nyomot hagyhat a hóban -
vele olvadhat.
- ide szól a Beszörfözhető tenger
- ide (is) Simon Márton Rókák esküvőjének egyik reciepigonja (mutattam már...)
- ide suttog egy versbeszélgetés Yves Bonnefoyjal
- az elmosódó határok versbe kerültek Jacek Yerka néhány képével is
- ide karcol egy kórházi reggel emléke, Entrópiája
- ide dadog egy másik, fogantatás-mentes reggel (mutattam már...)
- s végül az elmosódás jegyében Németh Kriszta képével erre a gangra ül ki a Fájdalomdíj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése