A fészek - Ifjak és vének szépsége

Brett Walker fotója (nézzetek nála körül)

Ifjak és vének szépsége

Az ifjú arc, váltakozó vidám és szomorú tündéreivel: mozgalmas, szikrázó, örvénylő, csábító szépség.

Az öreg arc szilárd formáival, a ráncok egyenletes hálózatával: nem csábító, önmagába-való, fenséges, nyugodt szépség.

A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.

S többnyire el is rútítják ifjú arcukat, nemiségük plakátját formálják belőle: s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

Olykor tárja a

fény: lásd, ez vagyok, ez

voltam, ez leszek én.

Weöres Sándor
Az élet végén 

Átbóbiskoltam teljes életem.
A látványok, mint álmomban, forogtak,
semmit se tettem, csak történt velem,
ezernyi versemet fél-éberen írtam
dohányfüstben, nem is tudom hogyan.
Süvölvény-kortól fogva mostanig
asszony-kormány pólyált vattába és
elzsongított, nem bírtam tenni, élni,
szunnyadtam délben, írtam éjszaka,
sötétben szálltam, mint a denevér,
benső szemem nyílt a külső helyett.
Ha közben bölcsesség, vagy balgaság
felrázott volna, szenvedés, akármi:
kazánom túl-erős volt, sose robbant,
minden belül kavargott, forrt, feszített.
Dúlt két világvihar, százmillió
ember pusztult, meghalt anyám-apám:
álmomból serkentőnek mind kevés volt,
akárhogyan szégyenlem, így igaz.
Mindent vetítővásznon éltem át,
még akkor is, ha engem hajkurásztak
disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy
fejem körül fütyültek a lövések,
aludtam folyton, egykedvűn. De most,
hogy vénülés megrázza tagjaim
és bőrömben koccint a csontjaimmal:
végtére fölriadnék és szaladnék
szürcsölni elmulasztott kéjeket,
örülni, s örömöt megbánva, fájni,
késő gyönyörtől megrokkanva halni,
bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,
mint trágyadombon a veszettkutya.
De, mint mindent, ezt is csak álmodom.
Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,
most már halálig hortyogok. Talán
a haldoklás majd ébren szembesít
minden mulasztás terhével. Talán
az álmon túli csöndben ébredek.

Olykor kinyílik -

mikor szemedben szépnek

láthatom magam. 

shizoo

Féléberen

Asszony-puhára esni én is.

Van tiszta munka, meg az álom -

látványok, ébren is forognak,

hanyag kivágat, ad hoc rendezés,

vagy csak távlat hiányzik, ahonnan

vászonról, ha ugyanazt a vásznat.

Nekem nem jutott a tűzviharból,

nem mintha hiányozna a dögszag,

ami felrázzon (honnan is, na honnan).

Vatta-puha választást élek én is,

és lüktetnek, persze, a máshová vonó

érfalpróbák a puhához szokott

tagjaimban - tehetetlenségek:

nem szakítok. Szippantok mélyet,

aztán kifújom. Továbbgomolyog.

Egy halom arcot próbáltam magamra,

és tényleg az álmodóé illeszkedik,

a megragadott szavak, akár a füst.

És ahogy te, én is temetek.

És mámorból a kimért keveset,

és lassan visszagyerekesedem,

a koccintáshoz alig maradt fogam,

tejpuha lélek, bőrt alvad magára,

egyre rútabb, egyre ráncosabb.

Késő gyönyört bár rokkanva halni!

Agyonvasalva, reparált csonttal,

ágyban párnák közt, karjában akar -

de mint mindent, ezt is csak ahogy te.

Láncon, tejbe-zsömlét majszoló, fogatlan

vén kutya, nem érzi a maga szagát -

most már halálig. Hacsak dermedt idő

nem löttyint képen némi borzalommal.

Képét köpetből képkeretbe pökné,
és közben összeköpköd minket is.

Minden mulasztás terhét viselem

akárcsak te: fosszilizálódásig.

Félálom Isten -

nem veted szememre,

hogyha visszaalszom?

ritkán ennyire nyilvánvaló, hogy a megszületett szövevény csak jelentősen továbbszőve járja körül a felvetett aspektusokat - ezeket a böngészni valókat ajánlanám a gordiuszi csomóvá bővítéshez (úgy, hogy a legtöbbjét egyébként ajánlottam már...):
- félálomról és éberségről igazít el az Arlequin gyakorol
- az álomba merülés távlatos stációival játszik a Befejezetlen
- szépségről, bőrről Gyökér Sasa képével beszél a Három attitűd
- Enyedi Ildikó Simon mágusa ihlette vers, az érett ifjúi szépségről: Az ifjú Simon
- ugyanez női aspektusból Alessandro Baricco Az ifjú ara című könyvére írt recenziós versben
- a megavulás férfiportré-hármasa, a Világvége, a Világvége megint, és a Szókratész
- ellenpontnak nőről, megavulásról, korról, kultúráról szólna a Takács Zsuzsa kötetére írt recenziós vers
- s végül a mindeddig legteljesebb (kötetbe is font) tükör-ciklus, T. S. Eliot hangjára (azonos című kvartettjére) rezonáló versfüzér, a Négy kvartett