A kard - Csonka és egész

Salvador Dalí: Archeological Reminiscence of Millet's Angelus

Csonka és Egész

A mozgó tárgy sérthető, a mozgás sérthetetlen; az élet dolgai sérthetők, az élet sérthetetlen. Külön-külön ismerd fel magadban azt, ami mozgó és élet-dolga: mindaz ideiglenes részed; s azt, ami mozgás és az élet maga: mindaz végleges egészed.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

Amit az ó gyász

paródiája elsirat:

sérthető rész.

Sírkertjeink nemesén,

emlékművek mozgó tömbjein:

a gördülő golyón elmozduló tárgyon

a lemaradó lég sírja a szelet -

nemcsak az élet,

itt minden mozgás tárgya.

Mozgó és elpocsékolt

energiák vagyunk, 

a faragásban ott az elszalasztott, 

és a hiábavaló íve is.

Minden

ami úgy történt meg, 

hogy nem történt,

és ami úgy nem, hogy igen.

Nézd sírkertjeink nemesét,
a lég körbesírta örökvágy követ,
kopik le róla az emlékezet
vésete az elforgó nap, hónap, év
szakain át -

elpocsékolt, gördülő golyó
felületén forgó hiába.

Mégis.

Csak ha elpocsékolod, adod örökbe -

túl az időn csak akkor állsz valahol,
állsz egy felfoghatatlan térben,

amit pillanatnak hívnak. 

Csak a pillanatban 

maradhatsz végleges.

Két ütés között, ha moccanatlan

szívedre ül a veszteséged.

- ezt a viszonyulást (az egyik végletében) járja körül a Halottaink (elmondtam slamként is)

- ide tartozik Pilinszky attitűdjének versbe szálazódása, az Egy költészet margójára

- s mélyen ide Walton Eszter temetői sorozatára (több lépcsőben) ráírt haikuk egész sora, a Tanulmányok a kegyeletről kettőse (bekerült a Shizoo kötetbe), egy a zen-pillantás, és egy másik (a sorozat egy részéből kiállítás anyaga szerveződött... többek szerint kép és vers egységével)

- ezt a viszonyulást (a másik végletében) járja körül az első látomás, amit Stekovics Gáspárnak köszönhetek (s egy erre komplementer frissebb) 

- ide beszél az elhunyt apósomnak ajánlott (az egyik kedves helyén) rá emlékező vers, az Ekkora égre

- s ide beszél az első Megörökített idő, a Wang folyó versein látott Tarkovszkij-képek provokálta meglátás (örök hálám a folyamatos inspirációért Sajó Tamásnak - Studiolumnak -, és a maga Tarkovszkij-látomásáért Jász Attilának)

- ide szól, mikor a Stalker verset idéz

- mindazonáltal számomra legteljesebben T. S. Eliot kvartettjeinek mintájára komponált Négy kvartett című versfolyamom beszélne erről, kötetbe fonódott, de itt (is) a helye.